- a tányértöréstől az ölelésig -
Nem, nem a gasztro tudásodat akarom bővíteni és nem is a diétádnak akarok keresztbe tenni. Csak szeretném, ha tudnád, hogy a megbocsátás olyannyira meg tudja édesíteni az életed, mint egy csepp méz az ételed (vagy italod, vagy mindkettőt - rád bízom).
Legalább annyira nehéz a megbocsátás témáját boncolgatni, mint megtenni felé a lépést.
Annyi negatív érzelmet hordoz az előzménye, hogy felsorolni is hosszú: harag, gyűlölet, düh, neheztelés, panaszkodás, bosszúszomj, hibáztatás, félelem, kétségbeesés, kiúttalanság, hazugság, bűntudat, lelkiismeretfurdalás, bizalomvesztés, szégyen, féltékenység, szomorúság, önsajnálat... ki tudja még mennyi fájdalmat és sérelmet élünk át, míg eljutunk a szeretetig, ami képes átírni a múltat.
Buddha azt tanítja, hogy "A gyűlöletnek sohasem a gyűlölet, hanem a szeretet vet véget".
Azt biztos nem fogod tőlem hallani, hogy szeress mindenkit, mikor én sem tudok. Az emberek iránti érzéseim különfélék.
- Azok, akiket tényleg igazán, tiszta szívből, őszintén, legbelülről szeretek, néhány ember csupán.
- Aztán van sok-sok ember, akit kedvelek.
- Vannak, akikkel nem egyezik a nézőpontunk, ízlésünk, értékrendünk, teljesen mások vagyunk, de elfogadom őket.
- És akad néhány olyan ember is, akit elviselek (de nem gyűlölök!) - ők azok, akik úgy élik az életüket, amivel egyáltalán nem tudok azonosulni, de akkor sem vagyok rá hivatott, hogy ítélkezzek felettük.
Nem kell mindenkit szeretni és nem kell senkit sem gyűlölni - miért is kellene? -, viszont meg kell tanulni megbocsátani, hiszen mindannyian hibázunk és semmit nem kockáztatunk azzal, ha új esélyt adunk annak, aki megbántott.
Próbálom afelől közelíteni a dolgot, hogy én is közrejátszottam abban, hogy valaki megbántson. Lehet, hogy nem jól kommunikáltam felé, félreértett és ez nem a megfelelő reakciót váltotta ki belőle. Ha ezt a konfliktust indulattal kezelem, biztos nem tudom megoldani. Lehet, hogy tényleg nekem van igazam az adott szituációban, de nem ragaszkodhatok annyira makacsul az igazságérzetemhez, hogy ne tudjak rajta felülemelkedni.
Van, hogy én bántok meg másokat. Kicsit messze kerül a szívünk egymástól és a saját kis kalitkám fogságában nem látok túl magamon.
Mindkét helyzetben közös vonás a harag. Mérgesek vagyunk akkor is, ha minket bántanak meg és akkor is, ha mi bántunk meg mást. Előnye pedig az, hogy fejlődik az önismeretünk a konfliktusok által - felszínre kerülnek a gyenge pontjaink és tudni fogjuk, mi az a terület bennünk, amin csiszolni kell.
Arra a felfedezésre jutottam (valószínűleg sok más felfedező után), hogy igazából nem is az emberre, hanem a tettre vagyunk mérgesek, csak ezt nem mindig ismerjük fel. Valahogy úgy szoktunk fogalmazni, hogy: "haragszom, mert becsaptál/hazudtál/megcsaltál..." - észre sem vesszük, de a magyarázattal máris mentességet adunk az "elkövetőnek". Csak hát hogy a fenébe legyünk dühösek magára a bűnre? - azzal nem lehet vitába szállni!
Egy kiadós ajtócsapkodáshoz kell a bűnös is - nem igaz? De hogy ennek mi értelme van, azt nem tudom - ebből is látszik, hogy nem szoktam veszekedni. Az eredménye viszont az, hogy a dühös emberben jól felmegy a pumpa, stresszes lesz, ami akár agyvérzéshez, infarktushoz vezethet.
Aki pedig azt éli át, hogy ölelés helyett arcul történő csapást mérnek rá (nem feltétlen fizikai értelemben), begubózik, visszahúzódik a kis csigaházába, depressziós, ne adj' Isten öngyilkos lesz. És már lehet is fogalmazni mindkettőjük gyászjelentését: belehaltak a veszekedésbe.
Jó, jó, tudom, ez így enyhe túlzás és annyira nem is vicces, de akár ez is benne lehet a pakliban, volt már rá példa.
Egy hindu anekdota szerint amikor két ember dühös egymásra, eltávolodik a lelkük, kiabálnak, hogy a távolságot áthidalják és meghallják egymást.
Az érzéseinkért és válaszreakcióinkért mi vagyunk a felelősek. Az, hogy mit tesz a másik, az az ő keresztje, de, hogy mi hogyan reagáljuk le, csakis a mi döntésünk.
A harag, mindegy, hogy mást vagy magunkat büntetjük vele, a szeretetet szorítja ki belőlünk. Azt, amire mindannyian legjobban vágyunk - szeretni és szeretve lenni.
A bocsánatkérés és a megbocsátás akkor ér valamit, ha a szándék tiszta és őszinte, ha nem üres szavakat használunk, hanem szívből jövő érzéseket közvetítünk.
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy elfojtjuk a sérelmeinket és elfogadjuk, ha megaláznak, aztán kegyesen fejet hajtunk a bántás előtt. Azért mert megbocsátunk, nem feltétlenül kell egyetértenünk azzal, ami történt, de tartsuk szem előtt a tényt, hogy nem vagyunk se többek, se kevesebbek másoknál.
Fel kell ismerni az érzést, meg kell élni, de aztán el is kell engedni.
Arról nem akarok hosszasan fecsegni, hogy ha a jelenben élünk, feleslegesen foglalkozunk a múlttal - az, ami percekkel ezelőtt történt, elmúlt.
(Előfordul olykor az is, hogy már azt sem tudjuk, miért "kell" haragudni, de kitartunk mellette, mert már olyan régóta jelen van az életünkben).
Ha a múltba csimpaszkodunk, nem vagyunk a jelenben - márpedig jövőt építeni csak a MOST-ban tudunk.
Nem szabad régi pillanatokhoz ragaszkodni, mert az úgysem visz előre, viszont hosszútávon felemészt.
Saját magam analizálása kapcsán elmondhatom, hogy szerencsére észreveszem, ha megbántok valakit és hál' Istennek tudok bocsánatot kérni.
Ha igazságtalanság ér, könnyen kiengesztelődöm. Viszont mindkét esetben jellemző rám, hogy kicsit durcás vagyok - csendben magamban duzzogok, néha az is megesik, hogy belül majd felrobbanok - de sokat dolgoztam azon, hogy ezt a reakciót kiiktassam az életemből és egész jól haladok. Rájöttem, hogy ennek a halogatás az oka. Minél később szánom rá magam, hogy tisztázzam a félreértést, annál mélyebb a seb. Mi ebből a tanulság? "Amit ma letehetsz, ne cipeld holnapig" - Fodor Ákos után szabadon.
Az én gyenge pontom nem bocsánatot kérni vagy megbocsátani a másiknak, hanem ha hibáztam, belenézni a tükörbe és annak megbocsátani, aki visszanéz rám. Nehéz lépés elfogadni magam a hibáimmal együtt. De nem haragudhatok arra, akivel évtizedeken keresztül együtt kell élnem! Márpedig magamnak nem tudok búcsút inteni, akármilyen apró-cseprő vagy nagy horderejű probléma merül fel.
Bocsánatot kérni mástól és magunktól, megbocsátani másnak és magunknak nem félelemből, hanem szeretetből lehet csak igazán.
Mindannyian mások vagyunk, máshogy gondolkodunk. Ahhoz, hogy kiegyensúlyozott kapcsolataink legyenek, le kell faragnunk a kritikusságból, fel kell erősíteni a toleranciát és kell fogadni a másságot.
